2018. május 28., hétfő

Kisbakancs-túra a Csukásban, máj 26


1...2...3 – nem-nem mikrofonpróba, hanem 123-an gyűltünk össze a Vörös-havas lakatra zárt menedékháza előtt, 2018 május 26-án szombaton. A csapatban 51 gyerek kirándult velünk, ezen kívül jelen volt Linda kutyus is. Csodálatos május végi reggelen találkoztunk mindannyian, tökéletes idő ígérkezett a mai napra, amely be is következett. Mivel a szokásos hátvéd-sepregető emberek e túrán nem voltak jelen, igen kezdtem aggódni, hogy most ki fogja vállalni ezt a nagyon nehéz szerepet. Szerencsére Mike Szilveszter és Sánta Zoltán aktív kisbakancsos apukák egyből eleget tettek a kérésnek, amelyet itt egyből meg is köszönök. Résztvevők voltak Csíkszeredából, Kézdivásárhelyről, Brassóból és Sepsiszentgyörgyről. Ezen kívül Magyarországról is megtiszteltek jelenlétükkel.

Valahogy sikerült összeterelni a társaságot és igyekeztem elmondani a kirándulásról szóló bevezetőt. Ezek után indultunk is neki a hegynek (1280 m / 9,40 h). A piros háromszög jelzést követtük a Vörös-havas mellékgerincén. Már induláskor egy meredek emelkedővel volt dolgunk, de reggeli tornaórának tökéletesen megfelelt.  Egy földrengésmérő-állomás mellett kiegyenesedett a terep, itt lehetőség volt bevárni mindenkit. Sajnos innen egy család visszatérni kényszerült, habár útvonalunk ezentúl jóval könnyebbre fordult. A meredek kaptató után nem volt nehéz dolgunk, enyhébb emelkedők tarkították útvonalunkat. Meg is látszott a csapaton, hiszen egyre jobban haladtunk. A Vörös-havas csúcsát megkerülve hamarosan kiértünk a Gropsoarele-csúcs alatti nyeregbe, ahol pihenőt tartottunk (1803 m / 12,00 – 12,40 h). A gerinc alatt csodálatos piros színben virágzott a havasszépe. Igyekezett is mindenki a virágokkal fotózkodni. Találkoztunk az AMC (Asociatia Montana Carpati) néhány önkéntesével, akik jelzésfelujítást végeztek a hegyen. Az időjárás velünk tartott, egyedül a szél zenéje muzsikált erőteljesebben. Nagyon jó kilátásunk volt a szélrózsa minden irányába, mivel a szakadozott felhőplafon magasan helyezkedett el.

Pihenő után indultunk lefele a menedékház irányába. Hosszú kígyózó sorban meneteltünk a gerincen, érdekes lehetett nézni bennünket főleg a menedékház irányából, ahogyan a sok turista közlekedik a hegyen. Elértük a piros sáv főgerinc jelzését, amelyet most már a házig követtünk. Eleinte törpefenyők között haladtunk, majd leértünk az erdőbe, ahol kényelmes ösvényt tapostunk. Megérkeztünk a menedékházhoz szerencsésen és mindenféle különleges probléma nélkül (1595 m / 13,40 – 15,40 h). Sajnos a háznál egyre gyakrabban látni dzsippel érkező kirándulókat, akik érdekes módon túrabotot is hoznak magukkal. Mi megadtuk a módját pihenésünknek, kihasználtuk a jó napsütéses időt. Teljesen elfoglaltuk a menedékház előtti teret. Természetesen a gyerekek a lehető legaktívabban „pihentek”. Fociztak, kergetőztek, frizbiztek tornásztak, röviden mintha egy parkban szervezett kiránduláson vettünk volna részt, nem egy magashegyi túrán. Semmi jelét nem mutatták a fáradtságnak. El is repült egyhamar ez a két óra és csoportkép készítése után indultunk tovább.

Széles, de nagyon meredek erdei úton jöttünk lefele egészen egy bővizű forrásig. Attól egy picivel lennebb elhagytuk a Berii völgyet és a sárga sáv jelzésen egy nagyon kényelmes ösvényen visszamentünk a reggeli kiindulópontunkhoz. Útközben egy jókora szikla mellett mentünk el, ahol a gyerekek jórésze kipróbálta a sziklamászó tehetségüket. Hamarosan visszatértünk a Vörös-havas menedékház mellé, ahol autóink vártak (1280 m / 17,50 h). Nem sikerült mindenkitől elbúcsúzni, mivel néhányan hazaindultak még mielőtt a teljes csapat leért volna. Ezt szeretném ha a jövőben többé nem fordulna elő. „Együtt megyünk együtt jövünk” formában tanultam a természetjárást és ezt mindenkinek be kell tartania, hiszen ez a helyes az utolsókkal szemben.

Na de most nem kell szívre venni a dolgokat, ettől függetlenül nagyon szuper csapattal tölthettük a napot és mindenkinek köszönjük a részvételt. Elnézést kérek azoktól akik reggel kerestek telefonon, sajnos otthon maradt. Még egyszer köszönöm a szép társaságot és várunk mindenkit szeretettel a továbbiakban is.

Fotók itt

2018. május 20., vasárnap

Csalhó-túra, máj 19


2018 május 19-én szombaton jóval napfelkelte előtt elindultunk, hogy idejében elkezdhessük- és főleg befejezhessük tervezett túránkat a Csalhó hegységben. Kb. 200 km-t autóztunk a Neamț megyei Izvorul Muntelui menedékházig, ahonnan gyalogtúránk kezdődött (800 m / 6,30 h). Kilencen vettünk részt Kézdivásárhelyről és Sepsiszentgyörgyről.

Pünkösd szombatja volt, búcsújárások napja. E napra nekünk a Csalhó jelentette zarándoklatunk színhelyét, a moldvaiak szent hegyén. Kellemes, szép időben indultunk a kék háromszög jelzésen. Még a nemzeti park őrei sem voltak ébren, így a belépő díjat is úgymond megúsztuk. Szép erdőben, könnyed emelkedővel haladtunk egyre fennebb. Igyekeztünk laza tempót diktálni, habár a veterán kézilabdázó sportemberrel – Farkas Józseffel – elől, nem mindig sikerül. Jöttek is a „lassabban” megjegyzések a hátsó fertályról. Na de sokat nem lehetett lazítani sem, hiszen nagy szintkülönbség állt előttünk, amelyet le kellett küzdeni. Csapatunk amúgy aktív túrázókból állt, úgyhogy aggodalomra nem volt ok.

Lutul Roșu nyeregben rövid pihenőt tartottunk, kis reggelit elfogyasztva (1015 m / 7,15 h). Innen direkt módon is (rövidebb úton) megközelíthetjük a Dochia menedékházat, de mi a hosszabbikat és a látványosabbat választottuk, ha már ilyen messzire eljöttünk. Egy rövid aszfaltos útszakasz, majd egy még rövidebb erdei út után gyönyörű ösvényen meneteltünk, ahol fiatal cserjék két felől diszítették az utat. Különben az egész útszakasz egy tanösvény, ahol megismerhetjük a környék növény- és állatvilágát. A Dochia sziklához érkezvén megálltunk pihenni és fotózni a nem túl magas, de látványos falat (1175 m / 7,50 h).

Pihenőhelyünk után kezdett az útszakaszunk komolyabbra váltani. 500 m-es szintet kellett kimászni egy viszonylag rövid táv alatt. Friss erőnek köszönhetően ez nem okozott semmi problémát, hamar a törpefenyők világába kerültünk és már meg is pillanthattuk jóval a fejünk felett a hegység második legmagasabb csúcsát, a Tókát. A legmagasabb csúcs – az Aklos – nem látogatható turisták számára, mivel fokozottan védett terület. Igaz, hogy a két csúcs között alig 3-4 m a különbség, tehát a Tóka sem marad le ami a magasságot illeti. Maga csúcs látványa impozáns, sajnos a meteoállomás rengeteg oszlopai rontják a képet. A Fáraó-szikla alatt mászunk felfele és egyre közelebb a gerinchez. A Dochia-menedékház közelében azonban irányt váltunk és először a csúcsot célozzuk meg, majd utána szándékoztunk menedékháznál pihenni. A csúcs alatti meteóállomásig laza sétaúton haladtunk, majd az utolsó 100 m szintet meredek kapaszkodóval küzdtük le. Készülőfélben van egy vas-műanyag kombinációjú lépcső is, amely a meteóállomás szomszédságától a csúcsig fog kivezetni. Ez már félig készen van, másik felét e nyáron befejezik. Ez sem valami szemet kecsegtető látvány, inkább kőből készíthették volna ezeket, ha mindenáron lépcsőn szeretnének felmenni a zarándokok és turisták.

Felértünk a Csalhó tetejére (1900 m / 10,20 – 11,00 h). Pontosan mire felértünk befelhősödött, de szerencsénkre nem tartott soká. Csoportkép elkészítése után a felhőplafon felemelkedett és nagyon jó kilátásban volt részünk főleg a Gyergyói-havasok irányába, de a Nagyhagymás felé is. Még az Egyeskő szikláját is sikerült azonosítani. Keletre alattunk a hatalmas Békási-víztározó tava húzódott. Több mint fél órát is eltöltöttünk itt a kilátás miatt. Lefele jövet a csúcsról a félig elkészült lépcsőt is kipróbáltuk, majd hamarosan a Dochia-menedékház teraszán pihentünk (1790 m / 11,50 – 12,40 h).

A kellemes időnek köszönhetően a menedékház előtti padok egyikén telepedtünk le és ebédeltünk. Ezek után megkértünk egy moldvai fiatalembert, hogy csoportképet készítsen rólunk, amelyet igen készségesen meg is tett, több pozícióból.

Elindultunk lefele immár a piros sáv jelzésen az Apácák tisztása felé. Indulásunktól számítva 20 perc múlva egy jókora jegeseső zúdult ránk. Későbbiekben kiderült, hogy lennebb még nagyobb mennyiség esett, hiszen az ösvényen kb 3 cm vastagságú jeget taposhattunk. Esőköppenyeink alatt folytattuk tehát utunkat lefele. Azonban ahhoz, hogy lefele menjünk egyszer meg kellett kerüljük az Aklost alulról. Ez elég hosszadalmason enyhe felfele menetelt is igényelt. Sokan meg is jegyezték viccesen, hogy milyen ez a lefele menet felfele irányban. Persze erre még az eső is rátett „egy lapáttal”. Na de megkerültük az Aklost és a nagyon látványos Miron szikláitól ténylegesen elkezdődött az ereszkedő. Csodák csodájára elállt az eső is, kisütött a Nap, amelynek szerfelett örvendtünk. Most egy 500 m-es durvább ereszkedő következett az Apácák tisztásáig (1326 m / 14,40 – 15,00 h). Itt rövid pihenőt tartottunk a tisztáson elhelyezett padon. Innen az utolsó útszakasz jóval barátságosabb volt, kényelmes erdei ösvényen gyalogoltunk vissza a reggeli kiindulási pontunkhoz (800 m / 15,45 h).

Még egy kicsit beszélgettünk egymással, majd következett a búcsúzás pillanata. Magunk mögött hagytuk egy jó túra után e gyönyörű ékszerhegyet.

Köszönöm a jókedélyű csodálatos társaságnak, hogy együtt lehettünk.

Fotók itt

2018. május 8., kedd

Őrség- és Vendvidék TT, máj 4-6


2018 május első hétvégéjén szerencsém volt részt venni két teljesítménytúrán is Magyarországon. Igen, pontosan ott ahol a Teljesítménytúrázók Társasága rengeteg hasonló rendezvényt szervez, ezáltal nagy tapasztalatra téve szert. Már itt az elején meg szeretném köszönni Dombi Tünde Katának és Domokos Rékának, hogy eljöttek velem, hiszen nélkülük nekem sem lett volna belőle semmi.

Pénteken, május 4-én reggel 5 órakor indultunk autóval Sepsiszentgyörgyről. Nagyon jól haladtunk, csodálatos időben, habár az 1000 km-es út vége felé még a május elején szokatlan hőségben volt részünk. Szeben előtt-, Arad után- és Győr városában álltunk meg pihenni, így is délután 5 órára a helyszínre érkeztünk.

Őriszentpéter nyolc szerből álló település, mely 2005-ben városi rangot kapott. A helység fő látványosságai közé tartoznak a XIII.századi katolikus templom, a középkori téglaégető kemence és a XVIII.század végi református templom. Az Őrségről még jó tudni, hogy a XI.század közepén besenyőket és székelyeket telepítettek ide, hogy a magyar őslakossággal együtt védjék a határt az erdővidéken. Emiatt a falvak lakói kultúrájukban, nyelvükben, népművészetükben még most is sok székely vonást őriznek.

Gyorsan legelőször a közeli élelmiszerboltba mentünk bevásárolni a következő két napra, majd következett a sátoraink felállítása. Közben megjelent Fülöp László (Lacika) barátunk is, aki a vidékünkről Szentgotthárdba került, de még most is kitartó Háromszéki EKE-tag. Itt jelen sorok között is megköszönöm a sátorhúzásban adott segítséget. A Kovácsszerben található Általános Iskola udvarán sátorozhattunk, szuper körülmények között. Végre valahára találkoztunk a szervezőkkel is, akikkel elbeszélgettünk. Én még este elsőnek regisztráltam a másnapi túrára, úgyhogy még a sátorban a vacsora után böngészhettem az útvonalat. 22 óra után „villanyoltás” következett.

Szombaton, május 5-én már hajnalban 4 óra után felébredtem és alig vártam a túra kezdetét. Az éjszaka kitartóan esett, így sáros útvonalra számítottam, ami be is következett. A lányok a 30 km-es útvonalat választották, én az 50-esre neveztem be. Úgyhogy 6 órakor már ott ólálkodtam az indulásnál, gyaloglásra készen. Sikerült is 6,06 órakor elindulnom. Az előrejelzés délelőttre még esős időt mondott, majd javulást. Szerencsére ez be is következett. Indulásomkor még szitált az eső, de esőköppenyt az Istennek sem akartam felvenni. Hirtelen az útvonalkezdésbe is belezavarodtam, úgyhogy gyorsan egy helyi embertől kértem tanácsot. Aztán a jó útra térve már láttam előttem más túrázókat is, tehát megnyugodtam.

Az első 2,5 km aszfaltos úton zajlott a Templomszerig, ahol ellenőrző pont volt. Itt található a csodálatos Árpád-kori templom, amelyet kívülről tudtam lefényképezni. Igen korán lévén nem sikerült bejutnom. Folytattam utamat tovább is aszfalton. Nyújtott lépésekkel mentem, igyekeztem utolérni az előttem jól elhaladókat. Amíg én a templommal voltam elfoglalva, az előttem levők már nagyon elmentek. Mivel csak térkép volt, de útvonalleírás nem, így rendkívülien oda kellett figyelnem, hogy merre térek. Ezen a szakaszon is volt eset, hogy az előttem haladók rossz irányba mentek, szerencsére nem követtem őket. Kezemben a térképpel most már erdei úton haladtam a második ellenőrző pont felé. Az eső már elállt, maradtak a tócsák és a helyenként saras út. Néhányan felrótták a szervezőknek a sok saras utat, de hát nálunkfelé is ha esik akkor természetes dolog, hogy elkerülhetetlen ez a „föld-víz anyag” kialakulása. A második pontnál (6,8 km), a Zala-völgyi vadászháznál két kedves asszonyság ült, akikkel jól elbeszélgettem. Nagyon élvezték, hogy Székelyföldről jöttem, én még jobban sajnálom, hogy nem készítettem közös fotót velük. Na de az útvonalra próbáltam koncentrálni, hogy most kihúzzam magam e felelősségtudat alól.

Elbúcsúzván a néniktől folytattam utamat Szalafő felé. Eleinte az erdei úton, majd a faluba érve ismét aszfalt következett. Nagyon sok aszfaltot „koptattam” a mai nap, jobban örvendtem volna a sáros erdei ösvénynek, hiszen az az eredeti. Na de hagyjuk a sarat J. Előttem jónéhányan haladtak, hátam mögött is jelentős távolságra mások is jöttek. Így biztos voltam a helyes útban. Közel 10 km után a Szalafő – Pityerszer nevű helységbe értem, a harmadik ellenőrző ponthoz. Csodálatos régi tájházakat fényképezhettem a pihenésem alatt.

A falu megmaradt olyannak, amilyennek a honfoglalás korában alakult. Szalafő hét halmon épült, mindegyiken egy-egy szer húzódik meg. Nevét a pityer madártól kapta, amely itt nagyobb tömegben tartózkodott. Itt található a szabadtéri falumúzeum, amely megőrizte a régi világot. Az épületek eredeti környezetükben állnak.

Az elenőrző pontban levő bácsik műzliszelettel indítottak útnak. Egy nagyon egyenes útszakasz volt előttem, több mint egy kilométerre is előre lehetett látni a fák között. Ezen a részen egy eurázsiai vadló- és bölényrezervátum is volt, amelynek látványa pár percre kizökkentett a monotoniából. Különböző útelágazások következtek, én természetesen a térképpel a kezemben studíroztam őket. Nagy hibámra az iránytűmet otthon hagytam, ez rendkívülien hiányzott az utam során. Na de iránytű ide vagy oda már egy ideje megfigyeltem az előttem levő lányt aki nagyon magabiztosan, térkép nélkül szelte az útvonalat. Jóformán 50-100 m távolsággal volt előttem és nagyon egy ritmusban haladtunk. Gondoltam a hely jó ismerője, így kissé jobban szedtem a talpamat, hogy utolérhessem. Utolérve kiderült, hogy ő sem járt itt, úgyhogy ezentúl a túra hátramaradt részét együtt gyalogoltuk le. Ez a későbbiekben igen hasznosnak is bizonyult, hiszen sok helyen valamelyikünk vette észre az útelágazásokat. Zsebeházi Dianával (Dia) folytattuk tehát az útvonalat. Hamarosan a magyar-szlovén határon voltunk és azzal párhuzamosan gyalogoltunk. A negyedik pontot 18 km után találtuk meg, egy esőház alatt. Rövid szusszanás után indultunk is Orfalu felé.

Mivel a következő pont közelre esett, ezért nem is pihentünk sokat. Mondjuk máshol sem J. Erdei úton és aszfalton haladtunk, hamarosan Orfaluba érkeztünk a Teaházba, 21 km után. Itt rendezték be az ötödik ellenőrző pontot.

A XIII.századig lakatlan erdőség volt. Amikor III.Béla franciaországi ciszterci szerzeteseket telepített le a közeli Szentgotthárd helyén, a térség fejlődésnek indult. A szlovén földművesekkel majorokat hoztak létre. Ezek a XX.századig fennmaradtak, majd annak a végére a lakosság tizedére csökkent. Jelenleg picit növekedőben van 50 -60 körüli lakossal. Látnivalók az 1823-ban épült harangláb, a Szlovén tájház és a Kis-Triglav emlékmű, a Fűszerkert és Teaház.

A következő pontig 6 km-t kellett gyalogolnunk. Itt is a szokásos aszfalt-erdei út kombinációban. Szerencsére az utóbbiból több volt. Gyönyörű erdőségek, tisztásokkal váltogatták egymást. E vidék tiszta paradicsom akik nemcsak a magashegyi túrázásokat kedvelik, hanem az erdei sétáknak is hagynak helyet. Sok az ültetett erdő és sok erdei fenyővel beültetett térségeket láttunk. Itt inkább bükkerdők voltak, de nagyrészét sajnos már az 1900-as évek elején kivágták. Így került oda a gyorsan növő erdei fenyő, ezért az Őrséget most már csúfondárosan Gyantásországnak is nevezik.

A hatodik ellenőrző pont Farkasfán volt a Blazsi koccintónál. Ez számunkra egy szellemi határkő átlépését is jelentette a közel 27 km gyaloglás után. Átbillentünk a mérleg másik mércéjére, hiszen az útvonal több mint felén túl voltunk. 11,30 órakor érkeztünk ide 5 és fél óra gyaloglás után. Hű de nagyon jólesett a legalább 5 szelet zsíroskenyér felfalása. Igazi svédasztalt varázsoltak a szervezők mindenféle finomsággal ellátva. Az ott bennünket váró bácsi emlékezetre méltó jókedvvel fogadott. Hát jólesett!

A település a határban tanyázó sok farkasról kapta a nevét. A népi faépítészet remekei közé sorolhatók a haranglábak, amelyek a templomokat helyettesítették. A két földbe ásott lábat lengésirányban kitámasztották és függőleges bedeszkázással védték az időjárástól a harangot és a harangozót. A községben élő emberek érdekes foglalkozása volt a rigászás. Enyvvel és csalogatással fogták a fenyőmadarat, hogy eladásával pár fillérhez jussanak.

A következő pont 7,5 km gyaloglásra volt tőlünk. Ez már egy jelentős távolságot jelentett számunkra. Útközben egyesültünk a 30 km-es táv útvonalával, így ezentúl több túrázó eljárt előttünk. Ennek az volt az eredménye, hogy az amúgy is saras út még sárosabbá változott a sok lépések miatt. Na de ez már kit érdekelt! 34 km után Kondorfára érkeztünk az italboltba berendezett hetedik ellenőrző pontba.

Gardunfalva néven az egyik 1350-ből való oklevélben is előfordul. Később az egyik régi család után Kondorfa lett. Templomát 1850-51-ben építették. Az Őrség egyik építészeti jellegzetessége a kódisállás néven ismert előtér, mely a konyha vagy a pitvar előtt áll.

A következő 5,5 km-es szakasz is hasonló tájjal fogadott. Gyönyörű erdőrészek és tisztások. Nagyon jó iramban haladtunk, temészetesen annak is köszönhetően, hogy szintkülönbség alig van a távon. Jóformán végig egyenes terepen meneteltünk. Nem is tudtam, honnan jön ki végére a 726 m szint. Nos megérkeztünk a Bárkás-tó melletti esőház mellé, ahol két gyerek fogadott bennünket a pecsétjükkel. Na meg egy felnőtt is ott volt. A kedves gyerekek kínáltak többféle  hűsítővel, nekem a bodzásból annyira bejött, hogy a későbbiekben még a hasamban is lotyogott a mennyisége. Persze most már kezdtük kívánni a dolgokat 40 km után.

Elbúcsúztunk a kedves gyerekektől és igyekeztünk Ispánkra. Ez volt a legrövidebb szakasz a két pont között, alig másfél kilométer. Itt értük utól Dia barátnőit akik a 30-as távon gyalogoltak, jelenleg napfürdőztek egy pihenőhelyen. Sokáig nem szaporítottuk a szót, mi továbbálltunk és egyhamar Ispánkon voltunk 42 km után. Itt is mindenféle „terüljmeg asztalkám” volt, jól is esett a nápolyszeletek elfogyasztása. Egy hölgy majd egy kérdésünkre egész helytörténeti választ adott.

Egy 1270-ben keletkezett királyi okirat a Lugos-patakot határfolyónak említi. A völgyfő átjárójára épült Ispánk. Az őrségiek Ispánkról mondják, hogy itt van a világ közepe. Ez onnan ered, hogy az ispánki templomnak nincs árnyéka, mert nincs templom a faluban. A keleti-szer neve Nemes-, a nyugatié Pór-szer volt. A különbség a kettő között az volna, hogy a Nemes-szer házai nagyobbak voltak a Pór-szerieknél. Érdekessége a Békeliget, ahová egy székely stílusban faragott kapun át mehetünk be.

Ispánkról 4 km-re találtuk a tizedik ellenőrző pontot, amely önkiszolgálóként működött. Vagyis a túrázó saját magának kellett bepecsételjen a füzetbe. Délutánra eléggé meleg lett, azonban az erdei utakon kellemesen lehetett haladni. Egyre több teljesítménytúrázó csoportot kezdtünk elhagyni, tehát még akkor „jó bőrben” voltunk. A Disznós-tetőn található jellegfa tövében pecsételtünk 46 km után. Innen már csak alig 3 km volt a célig. Itt is meneteltünk aszfalton, amely ontotta magából a meleget. Na de nem hátráltatott semmi bennünket és boldogan célba értünk közel 49 km után. 16,18 óra volt, több mint 10 órát gyalogoltunk az indulás óta. Itt is finomságok tömkelege fogadott. A zsíros kenyérből jelentős mennyiséget tudtam elfogyasztani. Aztán találkoztam a székely barátommal aki családostól ott volt segíteni a teljesítménytúra szervezőinek. Sanyi, Eszter és fiúk Hunorral hosszasan elbeszélgettünk, jó volt látni a régi barátomat. Közben aztán Dia is készült vissza a barátjaihoz, úgyhogy búcsúzkodás következett. Sajnos egy közös kép kimaradt a célnál. Már érkezésünkkor ott voltak Tünde és Réka meg Lacika is, akik sikeresen teljesítették a 30-as távot.

Este már készülődtem a következő napra, legalábbis lelkileg. Úgyhogy korai lefekvés következett.

Vasárnap, május 6-án reggel ismét 5 órakor kelek fel. Szólok a lányoknak is, majd gyors sátorlevonás és pakolás következett. Kb. 30 km-t autóztunk Felsőszölnökig a Kern kocsmáig, ahonnan indult a Vendvidék teljesítménytúra. Ezen a túrán végigbarangoltuk a Raab-Őrség-Goricko Naturpark egy részét a Mária Terézia korabeli magyar-osztrák határig. Érdekessége a túrának, hogy Magyarországról indulva bementünk Szlovéniába és Ausztriába is. Jóval látványosabb túrában volt részünk mint szombaton, több szintkülönbséggel. Ennek köszönhetően sokkal több panorámában gyönyörködhettünk. Ide eljött a tapolcai barátom Tóth Tibor is, akivel együtt nyomtuk le a 42 plusz 5 km-es távot. A plusz 5-ről kesőbbiekben írok. Regisztráltunk tehát mindannyian és egyszerre indultunk 7 óra után. Az időjárás gyönyörű volt és kellemes. Tiborral aztán elég jó ritmust felvettünk és a Hampó-völgyön egyenesen a Hármashatárig meg sem álltunk, szűk 5 km után. Bevártuk a csapatunk többi tagjait is és szóltam, hogy lehet egy gyorsabb ütemben megyünk Tiborral. Ők szívesen bele is egyeztek. Fotózás után a bírók sajnos rossz irányba igazítottak és mi indultunk is tovább.

Én voltam a legnagyobb hibás, hogy a térképet nem néztem, pedig az elejétől a kezemben volt, ahogy a tegnap is. Még leírást is tartalmazott. Szerencsére Tibinél volt GPS-készülék és annak segítségével sikerült visszatalálni a helyes útba, jó 5 km kavarodás után. Mentünk is mint a veszettek, hogy mihamarabb visszakerüljünk. Na aztán volt erre tanulság, a térképet mindvégig az orrom előtt tartottam és a leírást is többször elolvastuk. Nem is volt problémánk többé.

Ez a kavarodás Szlovéniában történt, aztán 10 km után megtaláltuk a második ellenőrző pontot Völgyközben (Dolic). Szép erdőségekben haladtunk, közben egy-egy falut keresztezve, ahol pompásan rendezett portákkal találkoztunk. Az osztrák határ előtt egy tanyán átmentünk, ahol a szlovén bácsika feleségével vörösborral és vízzel fogadott. Pedig itt nem volt előre kitervezett pihenő. Rögtön átmentünk a bokorsávon és máris Ausztriában voltunk. A nap során sokszor már nem is tudtam milyen országban vagyunk, hiszen néhányszor vagy ide vagy oda léptünk be. A harmadik elenőrző pontunk 17 km után a Hegyszoros-hegy (Sotinski breg) kilátónál volt. Nápolyszeletet zabáltunk és citromos hűsítőt ittunk, ami nagyon jólesett.

Pihenő után egy meredek ereszkedőben volt részünk, majd egy ugyanolyan emelkedőben. Utunk aztán pontosan Szlovénia és Ausztria határát követte. Érdekességképpen sokszor úgy mentünk, hogy egyik lábunk egyik államban volt  a másik a másikban. Igyekeztünk hülyülni ezzel.
A negyedik pont a Mária Terézia-kő szomszédságában volt felállítva, 21 km után ahová pontosan délben érkeztünk. Utunk felénél voltunk, ha nem számoljuk a reggeli kavarodást. Innen inkább Ausztriában gyalogoltunk, keresztülszelve több falvat mint Mészvölgy (Kalch), Békató (Krottendorf) és Bónisfalva (Bonisdorf). Mindegyikben mintagazdaságokat láttunk, gyönyörű kertekkel. Vasárnap lévén a három településen jóformán összesen 10 emberrel nem találkoztunk, el nem tudtam képzelni hol vannak, mire jó ez a bezártság amikor kint a kertjükben is tudnának pihenni csodálatosan megnyírt fájuk árnyékában. Na de sokat ezzel sem foglalkoztunk, inkább szedtük a lábainkat. Bónisfalva végében találtuk az ötödik pontot közel 29 km után.

Itt nem is időztünk, hanem indultunk tovább a pecsételés után. Örvendtünk is, amikor megszabadultunk az aszfaltos úttól hiszen egy ideje mind azon jöttünk. Az erdőben jóval kellemesebb klímát találtunk. Egykori vámház mellett mentünk el, amely most meghitt vendéglő. Határőrők fürkésző pontjai alatt masíroztunk végig. A hatodik ellenőrző pontunkat 36 km után értük el a Holzmannkogel esőháznál. Itt a bírók ugyanazok voltak mint az első ellenőrző pontban, hiszen az 1-es és 6-os pont 200 m-re volt egymástól, persze mi 30 km-t kellett megtennünk. Szegények kérték is a bocsánatot az eltérítés miatt, de mi egyáltalán nem haragudtunk, sőt örvendtünk, hogy a Vendvidékből többet láttunk.

A célig 6 km-es út következett, amelyen már mi is visszavettünk az iramból. A mai nap sár nem volt, habár maximálisan fel voltam erre készülve. Az erdőkben is többnyire apró kaviccsal megszórt talajon haladtunk, így sarat nem találtunk. Be is értünk a célba 42 km után Kern kocsmához, ahol az előző naphoz hasonlóan „terülj meg asztalkám” fogadott. 16,20 órakor végeztünk Tiborral a Vendvidék túrával.

Még mielőtt indultunk volna hazafelé Tiborral elbeszélgettünk. Fotózkodtunk egy 77 éves bácsikával, aki még most is keményen túrázik, igyekszik minél több rendezvényen részt venni. Büszkén mutatta a rengeteg pecsétet ahol eljárt és folyamatos mozgásban él. Bírtam nagyon őt. Aztán Tibortól is elköszöntem, aki hazament Tapolcára, én meg vártam a lányokat és Lacikát. Aztán meg is érkeztek este 7 óra után fáradtan, de maximális boldogsággal az arcukon. Kiderült, hogy sokszor tévelyedtek, de addig nem adták fel amíg a bírói pont megkerült. Ez hatalmasan dícséretre méltó.

Sokat aztán ők nem is pihentek, mondták, hogy inkább az autóban hazafelé. Elbúcsúztunk Lacikától aki egy félórai autózással hazaért, mi pedig 12-14 órával kellett számolnunk. Ugyanakkor elbúcsúztunk a főszervezőtől, Sztancsik Györgytől, megköszönve a két túra szervezését.

Hétfő reggel 9 óra után hazaérkeztünk Sepsiszentgyörgyre, mindenféle probléma nélkül.

Fotók  itt